Valószínűleg tavaly ezen a napon még nem is sejtettem, hogy ma hajnalban itt fogok ülni egy gyár falnak vetett háttal, egy tizenkét órás éjszakai műszakot követő reggelen. Van valami kísértetiesen derűs ezekben a reggelekben. Ahogy a nap lassan az égre kúszik, és a műszak véget ér. Minden sugarából boldogság árad. Ezeken a napokon nem bújik el, ragyog. Nem fakó, olyan élénk akár a régi naplemente a gyerekszobám ablakából. Éppen csak narancssárgára nem festi az eget. Mintha az ég is ünnepelne egy műszak után.
Hogy hogyan kerültem egy gyár tizenkét órás éjszakai műszakjára? Milyen gyár volt az? Miért kellett csinálnom, és hogyan álltam helyt?
Márciussal végre Skegnessbe is beköszöntött a szezon. Számomra ez annyit jelentett, Hogy a nehézkes tél után,végre lehetőségem adódhat dolgozni. Nem úgy, ahogy a télen, hanem normális körülmények között. Az első szempontom az volt, hogy legalább a nyáron ne gyár legyen, habár ha találnék valami állandót, megtartanám akár gyár, akár nem. Ez logikus. Ugyanakkor már március elején rámentem a vendéglátásra, hotelek, szállók, éttermek, játéktermek. Az egész keresési hadműveletet Cezary tanácsai alapján csináltam végig.. kivéve azt a részt, amikor valaki másra hallgattam abban, hogy húsvétkor úgysincs semmi nyitva. Ezzel a hatalmas húsvéti lehetőséget kihagytam, és inkább magányosan depresszióztam a szobámban néhány film társaságában, ahelyett, hogy már márciusban nekiszaladtam volna a munkának.
Április nyolcadik napján az ablakom alatt egy nagy asztalnak használt dobozra kuporogva bömböltem a jelentkezési lapokra hullatva könnyeim, mikor a ház tulajdonosa bekopogott, és ebben a szerencsétlen állapotban talált. Adott hát egy telefonszámot, ami az egyik lengyel lakójához tartozott, aki éppen a Yates bárban dolgozik, és pont pultost keresnek. Kitöltöttem a lapokat, és szépen mindet visszajuttattam oda, ahová való.
Azt már tudjátok, hogy végül a Lucky Strikeból hívtak fel, ahol a játszóházban ajánlottak egy nagyon kényelmes munkát gyerekek között, kedves és barátságos emberek társaságában. Még mindig szeretem azt a munkát, és kedvelem az embereket, pedig már április tizenharmadika óta dolgozom ott. Ennyi idő nekem éppen elég arra, hogy mindenből elegem legyen, akkor is ha jó dolgokról van szó, mégis, mintha velük repülne az idő. Rám szabták azt a munkát. Talán nem véletlenül éreztem olyan sorsszerűnek az egészet, amikor megláttam azt a feliratot az épületen. Ám a véglegesítésemnél beállt az óráim száma, és kevésnek találtam. Panaszt is benyújtottam emiatt, de nem történt semmi néhány plusz órán kívül hetente, így bementem a workshophoz, egy helyi közvetítőcéghez, és megkértem őket, hogy adjanak éjszakai műszakot. Elmagyaráztam, hogy egy másik munka miatt nem tudok nappalit csinálni, ők pedig kedvesen közölték, hogy az éjszakai műszak csak tizenkét órás lehet. Végülis beleegyeztem, és vállaltam, hogy a nappali munka mellett éjszaka is dolgozom. Gyárban, ugye.
Ez egy előre dobozolt ételeket csomagoló gyár volt. Előtte két héttel körbevezettek, mindent elmagyaráztak, aztán jöhetett a munka. Végre egy olyan munka, ami azon túl, hogy unalmas volt, legalább lehetetlenné tette, hogy elaludjak közben. Nagy műanyag kosarakat kellett emelgetni egész éjjel, tele dobozolt Tescos ételekkel. Az, hogy mozogni is kellett, jelentősen megkönnyítette a helyzetem. Az éjszakai ébren maradást, miután napközben a munka mellett maximum egy órám volt aludni, meg az, amit elvétve elszunyókáltam a kisbuszban.
Megtapasztaltam, milyen az, amikor a kávé tart egyben. Sosem kávéztam azelőtt, de ezekben a napokban a kávé volt a lelkem. Illetve a lelkem helyén. A lelkem elbújt, és inkább nem nézte végig azt, amit az agyam a testemmel művel. Pl, amikor megláttam a többieket a szünetben, és örömömben elfelejtettem elvenni a kezem az ajtó nyílásából az ujjam pedig jól odareccsent.
Az első napomon egy orosz nővel pakoltam. Eleinte igencsak elutasítóan és ridegen viselkedett, de a műszak végére egészen jól elvoltunk. Talán a bájos pofim.
Második napon a bandánk egyik tagjával egy lengyel bácsival pakoltam, aki miatt bajba is kerültem, amiért segített, csak mert én lány vagyok, és szerinte nem nekem kellene cipelnem a dobozt. Ezzel az erővel az aznapi fizetésem felét át is utalhattam volna neki, hiszen a feladatom fele a doboz hurcolása volt. Emellett az az erő is, ami ébren tartott. Ám nem ez volt az egyetlen gond a segítségével. Az egyik orosz nő veszettül ordibálni kezdett. Nyilván oroszul, amit ő a lengyeljével megértett valamelyest, én meg nem. Aztán a szünetben megmondta, mi történt, nyilván az volt a baj, hogy helyettem is ő dolgozik. Szóval meg kellett mondanom a nőnek, hogy nem kértem a segítségét, és meg kellett ígérnem, hogy a továbbiakban elutasítom azt,
A harmadik napon beraktak a fagyasztott részlegre, ahol szalagon futó dobozokba kellett fagyos dobozokat belerakosgatni. Lassúnak éreztem magam, de nem ez volt a legvészesebb. Az utánpótlásom gyorsan fogyott, mikor leemeltem a dobozt, ami már kiürült, többször fejbe, meg fülön csaptam magam. Legalább kétszer úgy megszédültem a csapásoktól, hogy azt hittem fogom magam és haza jövök. Az ügyetlenségem miatt vissza is küldtek pakolni. Majd pedig dobozokat ellenőrizni, és dobozolni egy portugál fiú gépére, aki végül még aznap be is jelölt facebookon.
A negyedik napon - ma - beraktak a high risk nevű részre, ami azt jelenti, hogy közvetlenül érintkezni kell a csomagolatlan étellel a csomagolás előtt. Külön felszerelést kellett felvennem, fehér köpeny, fehér gumicsizma. Nem a megszokott kék öltözet. Erre bent felvetettek egy piros köténykét, meg kézvédőt, és gumikesztyűt, aztán mielőtt kiadták volna a feladatot, úgy döntöttek, cseréljem zöldre és tologassam a földön a vizet egy felmosóval. Majd cseréljek sárgára és söprögessek rizst az edények széléről, hogy a fólia szépen illeszkedjen. Aztán néhányszor megint váltanom kellett a zöld és a sárga között. Az a rohadt rizssöprögetés volt életem legunalmasabb, legrosszabb, leghosszabb, és legfölöslegesebb tevékenysége. A curry szósznak nagy mennyiségben erőteljes hányás szaga volt, amitől időről időre rám jött a hányás és az öklendezés. Mintha az utolsó nap direkt lett volna úgy megrendezve, hogy ne is akarjak visszamenni oda, ahol eredetileg szerettem lenni.
Ott ültem a napon, süttettem az arcom a többiek között, és alig vártam, hogy befejezzék a cigizést és elindulhassunk haza, A csapat a kedves sofőrből állt, aki mindig mindenben segített, ahol tudott. A többiek lengyelek voltak. A bácsi, egy figura, aki a magassága ellenére is egy Bourne szerű film hősére emlékeztetett, egy másik fickó, aki eleinte nagyon unszimpatikus volt, sunyiskás róka arca volt, és egy kedves nő, aki a kezdetektől fogva úgy kezelt, mintha összetartoznánk, ahogy aztán a többiek is. Mint egy család, egymást támogatva és védve mentünk minden nap a buszban. Talán ez adja meg azt az alap hangulatot, amiért érdemes oda bejárni. Meg ezek a gyönyörű reggelek, amik nem múlnak ragyogni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése